Képzelj el egy kalapácsot! Arra tervezték, hogy szögeket üssön be. Ezért hozták létre. Most képzeld el, hogy sosem használják a kalapácsot. Csak ott hever a szerszámosládában. A kalapácsot ez nem zavarja.
De most képzeld el ugyanezt egy lélekkel, valamivel, aminek öntudata van. A napok telnek, és ő csak ott hever a dobozban. Belül lehet, hogy furcsán vagy viccesen érzi magát, de nem tudja pontosan, miért. Valami hiányzik, de nem tudja, mi az.
Aztán egy nap valaki előveszi a szerszámosládából, és arra használja, hogy letörjön vele pár ágat gyújtósnak. A kalapács fel van villanyozva. Végre kézben tartják, forgatják, ütik vele a gallyakat – a kalapács imádja. A nap végén azonban valahogy mégis mintha elégedetlen lenne. A gallyak leütése jó móka, de nem volt elég. Valami még mindig hiányzik.
A következő napokban gyakran használják. Megigazít egy dísztárcsát, átüt valami gipszfalat, helyrekalapál egy asztallábat. És még így is elégedetlen. Több akcióra vágyik. Azt akarja, hogy használják, amennyit csak lehet, hogy összevissza ütögessenek vele, hogy törjön-zúzzon és horpasszon be dolgokat. Azt gondolja, hogy egyszerűen csak nem volt még elég ilyen élménye ahhoz, hogy kielégítse. Azt hiszi, az az elégedettség hiányának a megoldása, ha többet kap ugyanabból az élményből.
Aztán valaki egy szöget ver be vele. Egyszer csak a kalapács lelke megvilágosodik. Most már érti, hogy igazából mire tervezték. Arra, hogy szögeket üssön be. Minden más, amit valaha megütött, elhalványodik ehhez képest. Most már tudja, hogy mit keresett a kalapács lelke egész idő alatt.
Isten képére lettünk teremtve, hogy kapcsolatba legyünk vele. Ez a kapcsolat az egyetlen dolog, ami véglegesen megelégítheti a lelkünket. Amíg Istent meg nem ismertük, lehet, hogy sok csodás élményünk volt, de szöget még nem ütöttünk be. Használtak már néhány nemes célra, de arra nem, amire végső soron terveztek minket, arra az egyre nem, amin keresztül a legnagyobb beteljesedést megtaláljuk. Szent Ágoston a következőképp foglalta össze: „Te [Isten] magadnak teremtettél minket, a szívünk pedig nem nyugodhat, amíg végül meg nem nyugszik benned.”
Az Istennel való kapcsolat az, ami a lelkünk sóvárgását lecsillapítja. Jézus Krisztus azt mondta: „Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.”1 Amíg meg nem ismerjük Istent, addig éhesen és szomjasan élünk. Megpróbálunk mindenféle dolgot „meginni” és „megenni”, hogy csillapítsuk az éhségünket és szomjúságunkat, azok mégis megmaradnak.
Olyanok vagyunk, mit a kalapács. Nem vagyunk tudatában annak, mi fog véget vetni az üresség érzésének, a beteljesedés hiányának az életünkben. Corri Ten Boom (aki keresztényként a holokauszt elől menekülő zsidókat segítette, mielőtt maga is fogságba esett) még egy náci koncentrációs tábor közepén is teljes elégedettséget talált Istenben: „A boldogságunk alapja az volt, hogy tudtuk, hogy Krisztussal elrejtőztünk Istenben. Tudtunk hinni Isten szeretetében… aki a Kősziklánk, erősebb a legsűrűbb sötétségnél.”
Általában ha kerüljük Istent, akkor valami másban próbálunk megelégedést lelni, de abból a valamiből sosem kapunk eleget. Hiába „eszünk” vagy „iszunk” egyre többet, tévesen azt gondolva, hogy a „még többet” a válasz a problémára, mégsem vagyunk teljesen elégedettek.
A legnagyobb vágyunk, hogy megismerjük Istent, hogy kapcsolatunk lehessen vele. Miért? Mert így terveztek minket.
Tudod, milyen érzés szögeket beütni?
